Koltay András: A művészet szabadsága: a nem létező alapjog. Nr. 2016/4.

Lehetséges-e a művészetet, a művészi teljesítmény nyomán létrejött alkotást a jog eszközeivel megítélni? Lehetséges-e, hogy a művészi alkotások, amelyekben az emberi szellem legnagyszerűbb teljesítményei öltenek testet, és amelyek által minden kor a maga kultúráját definiálja, a polgárok egymás közötti és az állammal szembeni viszonyukban előálló kisebb-nagyobb viták eldöntésére létrehozott, szándékoltan a földön járó, technicizált szabályrendszer, a jog által ítéltessenek meg?


A művészek és írók körében természetesen merült fel az igény, hogy műveiket kizárólag azok esztétikai értéke alapján ítéljék meg, és semmilyen, jellege szerint általánosító, sőt óhatatlanul uniformizálásra kényszerítő normarendszer ne befolyásolhassa, akadályozhassa e művek hatását, terjedését. Jellemző történet, miszerint Lucretius 5. századi, sokáig üldözött könyvének (De rerum natura, a Dolgok természetéről) kora újkori kiadása is azon az alapon láthatott napvilágot, hogy (a szöveghez 1563-ban illesztett előszó szavai szerint): „A költemény valóban idegen hitünktől a tévtanai miatt, de ettől még költészet.” Azaz, az erkölcsi normákat ugyan nem tartja tiszteletben, de esztétikai szempontból értékes, a két szempont pedig elválasztható.
1890-ben, egy jóval későbbi korban – amely azonban még mindig ugyanazon erkölcsi és az egyéni szabadság terjedelme körüli kérdésekkel gyürkőzött – Oscar Wilde próbálta meg azzal védeni botránykeltő könyvét, a Dorian Gray képmásá-t, hogy: „Képtelen vagyok felfogni, hogyan lehet bármilyen műalkotást erkölcsi szempontból megítélni. A művészet és az etika szférái tisztán és világosan különálló dolgok...” A szerző végül az eredeti, folytatásokban megjelent regény alapos módosítására, átírására kényszerült.
A jogrendszer azonban sokkal érzéketlenebb, hűvösebb a művészethez fűződő viszonyában, mint ahogy azt Lucretius előszó-írója vagy Wilde óhajtotta. Egészen biztosan állíthatjuk, hogy sem a kora újkor, sem a viktoriánus kor, sem pedig jelen korunk nem engedi kicsúszni a művészi teljesítményeket a jogrendszer általi megítéltetés kényszere alól, ha erre ok nyílik. Az egyéni szabadság terjedelme ma – erkölcsi és véleményszabadsági kérdésekben biztosan – szélesebb, mint korábban bármikor az emberiség történetében, azaz a művészeknek, íróknak a nyugati jogrendszerekben aligha van komoly vagy folyamatos félnivalójuk. De ettől még igaz, hogy az általános jogi normák, még ha nagyobb szabadságot is engednek az egyén számára mint korábban, a művészet alkotásaira is alkalmazandók. Ahogyan Kocsis Miklós és Kucsera Tamás Gergely is megállapította a művészet és az erkölcs viszonyán polemizálva, „a művészi kifejezések – képek, szobrok, egyéb művészi formák – a »szólás« kategóriájába tartoznak, így a véleménynyilvánítás szabadságának oltalma alá sorolhatóak. Éppen ezért a művészetek cenzúrája, korlátozása ugyanúgy megengedhetetlen, mint más véleményeké” (azaz, egyúttal: korlátozása olyan feltételekkel engedhető csak meg, mint más, nem-művészi véleményeké).
A következőkben amellett fogunk érvelni, hogy ez nem feltétlenül baj. A művészi szabadság „beolvadása” a véleményszabadság alapjogába, és ezzel egyidejűleg önálló védelme szükségtelenségének felismerése megítélésünk szerint több okból is elkerülhetetlen. A véleménynyilvánítási szabadság megfelelő védelme ugyanakkor gondoskodik arról, hogy ez a felismerés ne járjon hátrányos következményekkel a művészet szabadságára nézve, amely – alkotmányos terminológia, alapjogi dogmatika ide vagy oda – egészen biztosan civilizációnk egyik legfontosabb vívmánya és értéke.
A 2. pontban a művészet szabadságára vonatkozó alkotmányos rendelkezéseket tekintjük át, 1949-től máig, a 3. pontban a művészet szabadsága mint alapjog lehetséges tartalmát vizsgáljuk, még mindig a magyar jogrendszer keretein belül maradva. A 4. pont a művészi alkotásokat érintő strasbourgi joggyakorlatot tekinti át, végül az 5. pontban bizonyos következtetéseket kísérlünk meg levonni.

pdfA műhelytanulmány letölthető innen.

  • Találatok: 4833