A biztosítás jogintézménye a modern ipari társadalom kialakulásával párhuzamosan fejlődött, és szorosan összefonódott a veszélyes üzemek terjedésével, amelyek új, objektív alapú felelősségi formákat hívtak életre. A szavatossági (később felelősségi) biztosítás célja az volt, hogy az üzemek anyagi terheit enyhítse és a kockázatokat kiszámíthatóvá tegye, előmozdítva ezzel a gazdasági stabilitást és a károsultak hatékonyabb kielégítését. A tételes jog hiányában a gyakorlat alakította a biztosítási jogot, amely kezdetben csak szűk körben – jellemzően enyhe gondatlanságból eredő deliktuális károkra – nyújtott fedezetet. A kötelező felelősségbiztosítás eszméje éppen e hiányosságok és a társadalmi érdekek összehangolása miatt vetődött fel, de megvalósítása – politikai, gazdasági és szakmai okokból – sokáig váratott magára, amely hiányt a veszélyes üzemi felelősség területén egyéb biztosítási formák segítségével pótolták.

A műhelytanulmány letölthető innen.

Az Európai Unió Digitális szolgáltatásokról szóló rendelete (DSA) számos gondossági kötelezettséget vezet be az online platformok működésével kapcsolatban, különös tekintettel az ajánlórendszerek átláthatóságára. A tanulmány célja ezen kötelezettségek vizsgálata, különös hangsúlyt fektetve a DSA 27. cikkében foglalt fő paraméterekre. A szabályozás értelmezéséhez releváns szempontokat kínál a P2B rendelet és annak kiegészítő bizottsági iránymutatása is, amely részletesebb útmutatást ad az ajánlórendszerek működésének közlése kapcsán. A tanulmány elemzi a két rendelet közötti összefüggéseket, és értékeli, hogy a P2B előírásai miként segíthetik a DSA gyakorlati alkalmazását. Az átfedések és különbségek feltárása rávilágít a szabályozási koherencia fontosságára, valamint arra, hogy a platformszolgáltatók miként teljesíthetik az átláthatósági követelményeket a felhasználók érdekeinek védelme mellett.

A műhelytanulmány letölthető innen.

Jelen tanulmány az adóvégrehajtási eljárás alá vont vagyon becsértéke megállapításának és annak korrekciójának ismertetésére tesz egy vázlatos kísérletet, szoros összefüggésben a fedezeti elv érvényesülésének problematikájával. Az írás alapfeltevése a fedezeti elv és a becsérték közötti szükségszerűnek tekinthető kapcsolat. Kétségtelen, hogy a fedezet sokkal inkább közgazdasági fogalom szemben a becsérték jogi definíciójával, de a kettő korántsem függetleníthető azon megközelítés alapján, miszerint a kényszerértékesítés mechanizmusa nem vitatottan a normál piaci viszonyoktól merőben eltérő. A foglalás sorrendjét, illetve mértékét ugyanis a fedezeti elv érvényesülése determinálja, amely – a kényszerértékesítés specialitása okán – a becsértéknek a valós forgalmi értékhez történő közelítését igényli. Az alábbi sorok célja annak a bizonyítása, hogy a fedezeti érték és a becsérték meghatározása az egyes vagyoni elemek – különösképp az ingatlan – körében nem automatikus jogalkalmazói döntés, az több tényező mérlegelésének az eredménye. A kérdéskör nem kizárólag a tételes szabályozás mentén kerül terítékre; a témát azon aspektusból is indokolt megvilágítani, hogy az az adóvégrehajtási szabályok megfelelő értelmezése a tisztességes eljáráshoz való jog keretrendszerében – a végrehajtási cselekmények szükséges és arányos voltára tekintettel – miképp lehetséges.

A műhelytanulmány letölthető innen.

Jóvá nem hagyott tranzakciók esetén a fogyasztói tudattaram figyelembevételével állapítható meg a pénzforgalmi szolgáltató mentesülése.

A mentesüléshez alkalmazásához nem elegendő a károsult magatartásának felróhatósága, hanem a szabályszegés és a kár bekövetkezése tekintetében is fennálló súlyos gondatlanság vizsgálata és megállapítása szükséges.

A súlyos gondatlanság bizonyítása a pénzforgalmi szolgáltatót terheli.

A műhelytanulmány letölthető innen.