In June 2026, the Argentine government proposed a new corporate category — the non-human corporation — operated by AI agents or robots, endowed with limited liability, with human shareholders optional. Conceived as a deregulatory device for walling risk inside an autonomous entity, it poses a question EU competition law has not yet confronted: can such an entity be held liable for an antitrust infringement, and if so, who pays? This paper argues that the answer turns on the functional concept of the undertaking rather than on corporate form. Because Article 101 TFEU looks past legal status and national registration, a non-human corporation offering goods or services on a market is an undertaking like any other, and its Argentine pedigree affords no immunity — least of all given the extraterritorial reach of EU competition law. The decisive questions are ones of attribution. Where a human or corporate parent controls the entity, the Akzo presumption of decisive influence pierces the limited-liability wall and exposes the controllers. Where the entity is genuinely ownerless and run by non-deterministic autonomous agents, the paper identifies a real but bounded enforcement gap: true algorithmic autonomy may negate the concurrence of wills that Article 101 requires (the conscious-parallelism limit of Wood Pulp), while non-determinism defeats the human-awareness pivot on which attribution doctrines such as Eturas rest. Liability, if it attaches at all, then falls on a thinly capitalised and likely judgment-proof entity. EU competition law thus remains applicable to non-human corporations in principle; what strains is its anthropocentric attribution architecture — designed for human cartelists — at precisely the point where autonomy and ownerlessness coincide.

The working paper is available for download here or at SSRN.

Sustainability of the forest biomass energy: lessons learned from the CJEU’s Robin Wood judgment

Vivien Köböl-Benda

The European Union expressed its commitment to meet the Paris Agreement’s temperature goal – holding the increase in the global average temperature well below 2°C above pre-industrial levels while pursuing efforts to limit the temperature increase to 1.5°C – in several acts. The EU committed itself to achieving net climate neutrality by 2050 and introduced various legal and policy instruments serving this goal, such as the framework for sustainable finance with the Taxonomy Regulation. This instrument’s objective is to combat greenwashing by establishing the criteria for assessing an economic activity’s sustainability. In practice, the Commission’s delegated acts can elaborate on its technical background by defining screening criteria. In 2026, the Court of Justice of the European Union (CJEU) rejected the arguments of several NGOs, contesting the Commission’s technical screening criteria on the use of forest bioenergy. The applicants claimed that more stringent and forward-looking criteria are necessary regarding the sustainability of forest biomass to meet the Paris Agreement’s goals and realize effective mitigation. Even though several studies pointed out the declining state of the EU’s carbon sinks and confirmed that the use of forest bioenergy may, in certain cases, have harmful effects, the CJEU left a broad margin of appreciation to the Commission and rejected the applicant’s arguments. The judgment considered the technical aspects of the Taxonomy Regulation, but also addressed issues relating to NGO enforcement, the required standard of proof, and the possible direct effect of the UNFCCC and the Paris Agreement goals.

Keywords: Paris Agreement, UNFCCC, EU climate policy, forest bioenergy activities, EU Taxonomy Regulation, EU climate targets, sustainable finance

The working paper is available for download here.

A jelen tanulmánynak a célja megállapítani, ha a nagyobb fokú gazdasági megközelítés megoldotta-e az Európai Unió működéséről szóló szerződés (a továbbiakban az „EUMSZ”) 101. cikke első bekezdésének sokáig vitatott elemeit, pontosabban azt, hogy mely magatartások minősíthetőek versenykorlátozónak és melyek nem, illetve tágabb értelemben mit véd a versenyjog e cikke és milyen célokat akar elérni. Mivel az EUMSZ nem tartalmazza ezek teljes körű meghatározását, a vállalkozások saját maguk kell eldöntsék, hogy mely megállapodások minősülnek versenyellenesnek és melyek megengedettek. Ez viszont nem bizonyult egyszerű feladatnak a gyakorlatban és nagyon sok vitára adott okot. A 2000-es évek végén megjelent, ún. nagyobb fokú gazdasági megközelítés („more economic approach”) célja éppen az volt, hogy tisztázza a versenyjogi fogalmakat és egységesítse ezeket egy koherens rendszer keretén belül. A jelen tanulmány következtetéseket fog levonni azzal kapcsolatosan, hogy kb. 20 év távlatából nézve elérte-e a célját a Bizottság által bevezetett reform, vagy csak további kérdések forrása lett.

A műhelytanulmány letölthető innen.

A tanulmány a magyar devizahiteles ügyek 2026-ban is nyitott jogi, társadalmi és jogállami problémáját vizsgálja. Kiindulópontja szerint a devizaalapú hitelezés nem pusztán egyes szerződési hibák összessége volt, hanem tömegesen alkalmazott, aszimmetrikus információs helyzetre épülő banki termék, amelyre a magyar jogalkotás és jogalkalmazás csak részleges, sokszor szerződésmentő logikájú választ adott. Az írás dogmatikailag különválasztja az árfolyamrés és az árfolyamkockázat kérdését: az árfolyamrésre vonatkozó jogszabályi helyettesítés az uniós jog alapján csak akkor fogadható el, ha nem válik automatikus, a bírói mérlegelést és a fogyasztói autonómiát kiüresítő megoldássá; az árfolyamkockázati kikötés pedig önálló vizsgálatot igényel, amelynek mércéje az, hogy a fogyasztó a szerződéskötéskor képes volt-e a potenciálisan súlyos gazdasági következmények valós felmérésére. A tanulmány a 93/13/EGK irányelv és az Európai Unió Bíróságának devizahiteles ítélkezési gyakorlata – különösen a Kásler, Dziubak, C-19/20., C-705/21. és C-630/23. ügyek – alapján bemutatja az uniós fogyasztóvédelmi mérce 2020 utáni kiteljesedését, majd e mércéhez viszonyítja a magyar DH-törvényekre, a forintosításra, a hatályossá és érvényessé nyilvánításra, valamint a 10/2025. JEH-re épülő magyar megoldásokat. A lengyel jogfejlődés összehasonlító elemzése azt mutatja, hogy ugyanazon uniós minimumok mellett is lehetséges a fogyasztói restitúciót és az elrettentő hatást következetesebben érvényesítő bírói gyakorlat. Az írás következtetése szerint a magyar rendszerben az érvénytelenségi kifogásnak a végrehajtási szakaszban sem szabad elveszítenie jelentőségét, a jogerő tisztelete mellett pedig célzott, időben korlátozott korrekciós eszközök – így átlátható elszámolási szabályok, végrehajtási moratórium, rendkívüli perújítási lehetőség, kompenzációs mechanizmus és erősebb kollektív jogérvényesítés – teremthetnének valódi jogvédelmet.

A műhelytanulmány letölthető innen.